Szia, DBL! Köszönöm, hogy végigolvastad a cikket és a monstre kommentet, amelyre reagálnék egy gyorsan összedobott szövegszörnnyel:)
Heinleint jobb írónak tartom a két másik legendánál. Ennek viszonylag egyszerű, de távolabbról indokolható oka van. A sci-fi irodalom története a kezdetek óta arról szól, hogy a bekövetkező technikai-tudományos változások megtalálják-e a hozzájuk passzoló kifejezési formát. Ez az aranykorban érte el azt a mennyiséget és minőséget, amikor szubkultúrából a tömegkultúra felé fordult. Ez egy folyamat, és nem (mindig) felhígulást jelentett, hanem a kezdeti merev tudománypropagálásból elindult a tiszta irodalom felé, ahol az olyan kifejezések, hogy karakterábrázolás, stilisztika, dramaturgia még fontos volt. Ezen az úton szerintem a sci-fi regények egyre jobbak lettek. A folyamatban Asimovnak és Clarkenak óriási szerepük volt, de Heinlein volt az első, aki az Angyali üdvözlettel megírta az első igazán bestseller sci-fi regényt. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy sokkal-sokkal jobb író volt: egyszerre felelt meg a zsáner rajongóinak és a mainstream (sokszor helyeselhető) elvárásának. Heinlein tematikailag sokrétű, legalább három alkotói korszaka volt – még ha az utolsó olyan katasztrofális regényeket is eredményezett, mint például A fenevad száma – és véleményem szerint sokkal inkább közelített az ideális (ha van ilyen kategória) sci-fi regényhez. Ez utóbbit úgy képzelem el, hogy van benne hűha!-ötlet, de mindig arra koncentrál, hogy az hogyan változtatja meg az emberiség vagy egyes emberek életét. Heinlein sokkal többet törődött a karaktereivel, mint Asimov mint Clarke, emellett játékosabb a hangja, nem az a fehérköpenyes, kopaszodó, kemény keretes szemüveget viselő tudós prédikál nekünk. Heinlein nem veszi hóttkomolyra a figurát, miközben élet-halál kérdésekről szól. A sci-fiben sokkal több van, mint technológiai vagy tudományos kinyilatkoztatás, és úgy érzem, Heinlein ezt jobban értette, mint a másik kettő.
Nem akartam belerúgni Kuczkába, örökké hálásak lehetnek neki a hazai olvasók, hogy nem nulláról kellett elkezdeni a zsánert itthon. (Sőt, én többször beszéltem is vele, meghívtuk az egyetemre, szóval respekt az van.) De a kimaradt olvasmányok hiánya fájó, rengeteg olvasó fejében a zsáner valahol Asimovot jelenti, az ő esztétikai szintjét, és ez baj. Mintha a Beatles után nem történt volna semmi a poptörténelemben, és mindenkinek a gombafejű liverpooliakat kéne utánoznia. De Kuczkára tényleg úgy kell tekinteni, mint apafigurára, aki olvasói elvárásunkat, ízlésünket kialakította; utólag el lehet mondani, hogy papa, ebben vagy abban nem volt igazad:) Az okok most másodlagosak. El sem hinnéd, hogy milyen világ nyílt meg előttem, amikor elkezdtem eredetiből olvasni az itthon (még) ki nem adott műveket…
Kuczkának nagyon sokat köszönhetünk. És tudom, nem szabad telhetetlennek lennünk. De tényleg az a baj, hogy munkássága elhitette a hazai olvasókkal: a sci-fi csak az Aranykor irodalma. Ennél sokkal, de sokkalta több, és ezt igyekszünk itt, az SFmagon is bemutatni. (Apropó: nem gondolkodtál még el azon, hogy egy darab, a hetvenes-nyolcvanas évek óta magas szinten alkotó sci-fi írót sem dobott ki a Kuczka-rendszer? Hogy nekünk nincs írólegendánk, akikre a fiatal írók felnézhetnének, akinek a regényei ma is sokat mondanának és jelentősnek tartanánk őket? Nem, Zsoldos nem ér, az Ellenpont nem ellenpontozza a többit.)
Bár szeretem Aldiss könyvét, azért nem teszem tűzbe a kezem azért, aki az egész sci-fi irodalom legnagyobb hatású regényét, a Neurománcot elintézte néhány lefitymáló mondattal… szóval Aldiss szava nem a Biblia. Másik észrevételem: míg a nyolcvanas években még színesebb volt a paletta, mára a sci-fi közvélemény befolyásos része döntően baloldali-liberális meggyőződésű. Ez valahol érthető, hiszen a sci-fi a haladás, a változások, a társadalmi mozgások mibenlétével foglalkozik, nyitott az idegenre, az idegenség ábrázolására, és metaforikus működése folytán sok, az adott korban „felforgatónak” tűnő eszmét tud fikcióba önteni – gondolj csak a feminizmusra vagy a nemek szerepére. Mára a jobboldali (vagy még hozzátenném: vallásos) amerikai írók hangja néhány őrültnek látszó alaktól eltekintve alig hallható, a hivatalos közvélemény (kiadók, konvenciók, szerkesztők) egyértelműen károsnak minősítik az amerikai politikai jobboldal sok gondolatát, hitét. Heinlein azért is szálka sokak szemében, mert híres militarista regényében nem átallott arról beszélni, hogy van olyan eset, amikor a katonákra, a háborúra szükség van. Az állam szerepéről sem alkotott baloldali képet, balgaság felróni neki, hogy miben hitt. Sose szavazott volna Obamára. Az az érdekes, hogy amit Heinlein leírt, az hihető és szórakoztató-e, és szerintem erre a válasz egyértelműen igen.
